Mese a bátor önismeretről

Már-már közhelyszámba megy, hogy a felnőtt ember életvezetésében a gyermekkorból hozott mintákat követi. Az alábbi beszélgetés kapcsán kiderül, és olvashatjuk, hogy mindössze két generáció elég ahhoz, hogy a társadalomba mélyen beágyazódott sztereotípiák megváltozzanak. Ehhez azonban önbizalomra, önismeretre, bátorsága van szükség mindenki részéről.

 NAGYNÉ LÁSZLÓ ZSANETTEL készült beszélgetésünk példamutatást adhat mindenkinek. Többségnek, kisebbségnek, útkeresőknek, örömteleneknek, kétkedőknek, kirekesztőknek, kirekesztetteknek.

 A mai interjúnkat Dr. Mongyiné Istvánovits Judit készítette.

 Amikor a harmadik kislányod bölcsibe került, visszajöttél a központba esetmenedzsernek, majd másfél év múlva, 2024 januárjától ismét te lettél a vezető. Azt tapasztaltam, hogy a kollégák ezt örömmel fogadták. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

 Köszönöm!

Jól esik ezt hallani, valószínűleg ez azt jelzi, hogy jó kapcsolatom van a munkatársaimmal. Nagyon szeretek velük együtt dolgozni, és talán azt is mondhatom, hogy ez kölcsönös.

Az esetmenedzseri és vezetői feladataimról pedig csak annyit, hogy nagyon szívesen jöttem vissza dolgozni. Tele voltam energiával, tenni akarással. Emellett pedig tudatosan is készültem arra, hogy valamelyest megpróbáljam tehermentesíteni azokat a munkatársaimat, akiknek velem ellentétben nem volt lehetősége kiszakadni a munkából.

Ma pedig igyekszem minden téren megfelelni a feladatoknak, elsősorban szakmailag, de emberileg is. Még nagyon sok tanulnivalóm van.

Azt látom, hogy gyorsan tanulsz, hamar elsajátítod az új információkat és azokat alkalmazod is. Ehhez társul még a lelki finomságod és az érzelmi intelligenciád. Ezt otthonról hoztad?  Volt a gyermekkorodban valamiféle indíttatásod, ami erre a pályára vonzott?

Fiatal felnőttként szerettem meg igazán tanulni.

Otthonról hoztam-e? Biztos. Az anyukám sok energiát fektetett abba, hogy tanuljunk, fejlődjünk.

Mindig azt mondta, hogy szeretné, ha mi többre vinnénk. Nagyon büszke volt rá, hogy a továbbtanultam. Azt pedig, hogy a szociális területet választottam, szintén neki köszönhetem.

Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy az én családom története is magyarázat lehet arra, hogy miért lettem segítő. Az anyukám állami gondoskodásban nevelkedett 6 évig. Nehéz gyermekkora volt, de rengeteg pozitív történetet hallottam kislányként a fóti gyermekvárosról, a nevelőiről, barátságokról, szabályokról, a szervezettségről.

Az, hogy ez mit jelentett neki, és ezáltal mit kaptunk mi, gyerekként tőle, és anyaként én milyen mintát követek, egy külön beszélgetés témája lehetne.

Ezen túl, amióta itt dolgozom, folyamatosan tanulok. 2016 júniusa előtt is a szakmában dolgoztam, de más területen. A családsegítés alapjait, a gyermekjóléti szolgálat és a gyermekjóléti központ munkáját itt ismertem meg. Kezdettől fogva segítettek, támogattak ebben a vezetőim, munkatársaim. Így azért nem volt olyan nehéz a tanulás.

Intézményvezetőnk, Ildikó mesélte, hogy amikor egy városi rendezvényen vettetek részt, Balatonalmádi egy ismert és aktív közösségi hölgye odalépett hozzátok és megkérdezte tőled: „Neked hindu, vagy török szüleid vannak?” Te mosollyal fogadtad a kérdést.

Korai éveidben, esetleg később is, ért-e téged bántás, tapasztaltál-e kirekesztést a származásod miatt? Ha volt ilyen, mesélnél róla? Ezt te hogyan élted meg?

A válaszom határozottan nem!

Soha nem titkoltam, hogy roma családból származom. Emiatt nem is ért bántás, és ennek valószínűleg több oka is van.

Az egyik az, hogy teljesen átlagos családban nevelkedtem. Semmiben sem tértek el a szokásaink, a mindennapjaink a társaimétól.

A szüleim, bár értették a beás nyelvet, de már ők sem beszélték azt. A cigány hagyományokat nem követték. Nem azért, mert szándékosan hátat fordítottak azoknak. Hanem azért, mert már ők sem úgy nevelkedtek.

Mindketten dolgos emberek, szép otthont biztosítottak nekünk, azt szorgalmazták, hogy tanuljunk.

Másrészt a település, a környék, ahol felnőttem, rendkívül elfogadó, támogató volt.

Büszke vagyok a származásomra, és arra is, hogy romaként lettem segítő.

Kikerültél a fészekből. Az érettségi után merre indultál tovább? Mit tanultál? Hol, melyik főiskolán végeztél?

A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán szereztem általános szociális munkás diplomát. Imádtam az ott töltött 4 évet.

Látható, hogy tanult szakmádat, a segítő szerepet hivatásként éled meg.  Azt mindketten tudjuk, hogy nehéz és egyben kevés örömöt adó ez a pálya. Véleményed szerint mitől nehéz, és mi adhat örömöt? Elmesélnél egy „örömkét”, egy sikersztorit?

Szerintem ezt tényleg nem lehet másként csinálni. Az igazi segítő identitásává válik a hivatása.

Nehéz pálya a miénk, de az optimizmusom, vagy, ha úgy jobban tetszik, a naivitásom segít abban, hogy meglássam a jót is, és tovább tudjam csinálni.

Mitől nehéz? Érzelmileg nagyon megterhelő az, hogy a velünk kapcsolatba kerülő családok problémájának súlya gyakran elviselhetetlen teherré válik számunkra is. Az is előfordul, hogy jobban nyomaszt bennünket az adott kliens gondja, mint magukat az érintetteket. Az, hogy éjjelente is egy-egy “ügy” foglalkoztat, szinte rendszeressé válik. Ez akkor méginkább nehéz, ha gyereket érintő, súlyos problémáról van szó. Vagy, ha a megoldás fő akadálya maga a kliens, és nem megfelelő az ő hozzáállása. Már szinte elcsépelt szavak ezek, de gyakori, hogy eszköztelenné válunk segítőként a probléma megoldásában. Azzal sem mondok újat, ha megemlítem, hogy aránytalanul sok időt kell/ene adminisztrációval töltenünk.

És a bérezésünk is elkeserítő.

De, ami személy szerint nekem a legnagyobb nehézséget jelentette az elmúlt másfél évben, az a változás.

Pár év alatt egészen más jellegű, teljesen új (társadalmi) problémák jelentek meg a családok életében. Ezek megoldásához új információkra, ismeretekre volt/ van szükségem, hogy hatékonyan és jól tudjak segíteni.

Egyébként több örömkém is van. Az egyik talán az, hogy családsegítőként volt egy kliensem, aki a megismerkedésünk idején gondnokság alatt állt, az átlaghoz képest alacsonyabb intellektusú, támogatásra szoruló hölgy volt, aki szerette volna hasznosan tölteni a szabadidejét. Akkor munkaviszonya nem volt, családi kapcsolatai és párkapcsolata meggyengült. Mentálisan támogatásra szorult, és ügyei intézésében irányításra volt igénye és szüksége. A közös munka eredményeként képessé vált megváltozott munkaképességű személyként munkát vállalni és azt meg is tartani, gondnokság alá helyezésének felülvizsgálatát kezdeményeztük, és a gondnokság alá helyezése megszűnt, kilépett az addig számára előnytelen párkapcsolatából és albérletbe költözött. Személyes kapcsolatait megerősítette és képessé vált önállóan háztartást vezetni. Ezt az állapotot azóta is fenn tudja tartani.

Dante poklát idézve: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém”… Te megtaláltad az igaz utad?  Mi a mai társadalmi szerepvállalása egy szociális munkásnak? Mit gondolsz az ágazatirányításról?

Az én igaz utam tényleg a hivatásom és a családom. Igen, megtaláltam az utam, de ettől függetlenül én is betévedek néha a “sötétlő erdőbe”.

A kérdéseid egyébként nagyon aktuálisak az elmúlt hetek szakmai/társadalompolitikai történései miatt. Gondolom szándékosak is.

Az ország nagy részét foglalkoztatja most a gyermekvédelem helyzetének kérdése. Szomorú, hogy a szakmánk leginkább akkor kap figyelmet, amikor valami baj történik. Most is erről van szó. Nem kizárólag a saját gondolatom, de fontos lenne, hogy mi, akik ma szociális munkát végzünk, a megszokott feladataink mellett végre valóban láthatóvá váljunk és azután megfelelő módon értékeljék a munkánkat.

Talán már említettem, hogy foglalkoztatni kezdett a szakma érdekképviseletének kérdése.

Az elmúlt hónapokban részt vettem néhány szakmai rendezvényen, úgy tűnik, hogy mindennél nagyobb igény van most arra a segítők részéről, hogy a bérrendezésen túl, szakmai tudásunkat -megfelelő tartalmú, színvonalú, elérhető képzésekkel- fejleszthessük, bővíthessük, és tudjunk felzárkózni a változásokkal együtt járó problémák megoldásához.

Mit üzennél azoknak a gyermekeknek, fiataloknak, akik hozzád hasonló társadalmi közegből érkeztek, netán szegregációban töltötték fiatal éveiket?

Nehéz ez úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a roma gyerekek, fiatalok nagy része nem ilyen szerencsés, mint amilyen én voltam. Így nem biztos, hogy hiteles lenne az üzenetem.

Nem mondom azt, hogy minden roma fiatalnak diplomát kell szereznie. Egy jól megválasztott szakmával sokan a társadalom elismert, családja értékes tagja lehet, származástól függetlenül.

Inkább azoknak üzennék, akik felnőttként bármilyen módon támogatni tudják és akarják a cigány gyerekek fejlődését, hogy tegyék meg, akár csak egyszer is.

Három gyermek és a vezetői pozíció mellett talán okafogyott a kérdés, de vannak továbbtanulási terveid?

Igen. Szeretnék szakmailag fejlődni.

Szerencsések vagyunk itt, a Gondos Panniban, mert intézményvezetőnk támogatja a továbbtanulási törekvéseinket is, sőt ösztönöz is bennünket arra.

Persze, három gyerek mellett jól kell lavírozni a feladatok között, de ez nem riaszt vissza. Ráadásul a férjem is támogat ebben.

Mesélj kicsit a gyermekeidről, a jelenlegi szűk és tágabb családodról?

A férjemmel 20 éve vagyunk egy pár, ő mindenben a társam.

Három lányunk van. Legnagyobb lányom középiskolás lett, a középső igazi kiskamasz, ő 4. osztályos. A legkisebb pedig kiscsoportos óvodás. Egy cseppet sem unatkozunk mellettük, ráadásul mindhárman annyira mások.

Egyébként nekem is két lánytestvérem van, mi is nagyon különbözőek vagyunk!

Somogy vármegyében nőttem fel, apukám és a legkisebb húgom a családjával még mindig ott él. A középső testvérem pedig Pesten. Sajnos 6 éve veszítettük el az anyukánkat, jó anya és nagymama volt.

A férjem családja közel él. Gyakoriak a családi összejövetelek, közös ünneplések. Nagy a család.

Gyorsuló időket élünk. Gondolom, a te időbeosztásod is nagyon szoros. Mégis, hogyan tudsz pihenni? Mi tölt fel?

A hétköznapok nagyon zsúfoltak, de egy ideje a hétvége tényleg a pihenésé, tudatosan.

Szeretek főzni, tavasztól őszig molyolni a kis kertünkben, udvarunkon, télen pedig a filmek kapcsolnak ki. Egyébként bátran felvállalom, hogy időnként az édes semmittevést sem vetem meg.

Bulvárjegyek:

Horoszkóp:         mérleg

Vers:                   Petőfi Sándor: Arany Lacinak,

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Könyv:                Solohov: Emberi sors

Film:                    Igazából szerelem

Szín:                    mustársárga

Város:                 Szeged

Étel:                     töltött káposzta, kocsonya, krémes sütemények

Ital:                      Coca-Cola

Virág:                  tulipán, liliomfa

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

/1944/