ÁLLANDÓ KÉSZENLÉT ÉS KIHÍVÁS

Az idei nyár első interjúalanya intézményünk „második embere”. A júniusi névjegykártya rovatunkban Báles János intézményvezető-helyettes munkatársunk életébe nyerhetnek bepillantást.

A szociális szektor nem bővelkedik az erősebbik nem képviselőivel. Többnyire csak a hivatástudat tartja a pályán a férfiakat. János azon kevés férfi munkatársaink egyike, aki megingathatatlan elhivatottsággal és tiszteletre méltó alázattal végzi a munkáját amellett, hogy férj, és két gyönyörű gyermek büszke édesapja is.

Aki a szakmai munkája mellett úgy vált ezermesterré, hogy szívesen figyelte más szakemberek munkáját „alkotás közben”. Így nem csak segít, de munkája mellett épít, és karbantart akár az intézményben is.

Ismerkedjenek meg vele, kicsit közelebbről is!

Báles Jánossal Nagyné László Zsanett beszélgetett.

Meséltem már korábban, hogy nagyon éles emlékem van rólad, főképp a külsődről, még abból az időből, amikor főiskolások (Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola, általános szociális munkás szak) voltunk. Tisztán emlékszem rá, hogy hosszú, hullámos hajad volt és egy nagyon jellegzetes tarisznyát használtál. Jól emlékszem?

Igen, emlékezhetsz erre, és akkor talán szakállam s volt.

Igen, szakállas voltál. Gólyaként figyeltem a felsőbb éveseket. Mivel csak 200 fő hallgatója volt a főiskolának, így sok emberre emlékszem. Rólad már akkor az volt a benyomásom, hogy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagy. Hogy emlékszel vissza az akkori önmagadra?

Szerencsés voltam, mert olyan munkát végezhettem, ami mellett nappali tagozaton járhattam a szociális munkás szakra. Adminisztratív jellegű tevékenységből éltem (ma home-office-nak mondanánk), amit akár késő délután, vagy éjszaka is intézhettem, így volt lehetőségem arra, hogy belekezdjek a képzésbe.

Egészen más akartam lenni, aztán végül választott pályamódosítóként kerültem erre a területre. Eredetileg népművelő voltam, és annak idején, amikor ezzel foglalkoztam, már akkor is nagyon sok olyan jellegű feladatot láttam el, ami a szociális munkához közelített. Ez az időszak nagyjából a szociális törvény megjelenésének idejéhez (1993) köthető. Szóval, ez mindig is közel állt hozzám, de a 2000-es évek elején lett rá lehetőségem, és bátorságom, hogy kezdjek bele és csináljam is végig.

Szívesen váltottál, vagy inkább egy kényszerű döntés volt ez?

Szívesen váltottam. Tudatos döntés volt, és élni tudtam az akkori lehetőséggel.

Milyen utat jártál be az évek alatt a szociális munka területén?

A főiskolai gyakorlatom miatt kerestem fel először Ildikót (dr. Sajtos Ildikó, intézményvezető). A gyakorlat teljesítését követően befejeztem a főiskolai tanulmányaimat, és a szociális munkás diplomámmal elsőként egy alapítványnál dolgoztam. Ez az alapítvány daganatos betegekkel foglalkozott. Elsősorban adminisztratív jellegű, szervező munkám volt itt, megyei ellátási területtel, de megterhelő volt. Itt valamelyest összeért a népművelő és a szociális munkás tevékenység. Ráadásul az alapítvány alapítója elhunyt, így ez a munkám emiatt befejeződött. 

Ezt követően kerültem Veszprémbe, az akkori nevén Éltes Mátyás Fogyatékosok Nappali Intézményébe (ma már Göllesz Viktor Fogyatékos Személyek Nappali Intézménye), Krámli Ida munkatársa lehettem. Csoportvezető voltam, a szociális foglalkoztatás részeként a fejlesztő foglalkozásokban részt vevő ellátottak munkáját segítettem. Ezt követően pályáztam családgondozói munkára ide, Almádiba.

Hogy kerültél a szervezetünkhöz?

Megüresedett egy hely 2009-ben, erről tudomást szereztem, mert korábban itt töltöttem a gyakorlatomat.Már akkor, főiskolásként nagyon sok segítséget kaptam az egyik, ma már nyugdíjas kollégámtól, Melnecsukné Vati Judittól, aki akkor a családsegítők szakmai vezetője volt, és akinek azóta is nagyon hálás vagyok ezért. Tulajdonképpen ő szólt, és így nyújtottam be a pályázatomat. A jelentkezésemet már Ildikó fogadta, aki már akkor az intézmény vezetője volt, és így lettem családgondozó.

Könnyű volt a váltás?

Nagyon szerettem a korábbi munkámat, bár nem tagadom, hogy volt olyan szegmense, amit nehezen viseltem. Legfőképp a sérült emberek egyes állapotváltozása, az epilepsziás, görcsös rohamok viseltek meg. De azt is el kell mondanom, hogy nagyon sokat segítettek azok az ellátottak, akik szintén jelen voltak a társaik rosszullétekor. Többen voltak közülük, akik meg is érezték a rohamokat. Szinte velük közösen segítettük át őket azokon a perceken, hihetetlenül ügyesek voltak.

Visszatérve a kérdésre, nem volt nehéz váltanom. Tisztában voltam az intézmény munkájával, a tevékenységével. Örömmel jöttem, hiszen már volt ide köthető pozitív tapasztalatom, élményem. A gyakorlatom ideje alatt ismerkedtem meg a feleségemmel, aki az intézmény önkéntese volt az egykori Padlás galériában évente megrendezett „Kezem nyomán” kiállításon. Azóta sok-sok minden köt még ide. A családommal is itt élünk, a feleségemmel két gyermekünket Almádiban neveljük, akik a településen járnak iskolába is.

Ezt hallgatva nyilvánvaló, hogy az intézményhez köthető leginkább fontos magánéleti momentum az az, hogy megismerkedtél a feleségeddel és közösen családot alapítottatok. De, ha ettől függetlenül kérdeznélek arról, hogy mi volt a legemlékezetesebb dolog, ami a Gondos Pannihoz kapcsolódóan eszedbe jut, akkor mi lenne az?

Nagyon sok pozitív emlékem van, a korábbi évekből is, a jelenből is, de nem is tudok csak egyet kiemelni közülük. Érdekes ez, talán azt megemlíteném, hogy nagyon szerettem a Vörösberényi településrészen lenni, dolgozni. Persze nagyon nagy élmény, hogy létrejöhetett ez, a mostani intézmény, ami már több mint 50 fő munkatársat számlál és a járásban és járáson kívül is számos településen teljesít szolgálatot.

Mit szerettél a korábbi Vörösberényben működő családsegítőben?

Más volt, akkoriban még mindenki ismert mindenkit a városban, és volt különlegessége annak is, hogy kisebb volt a szervezet.

Szívesen emlékszem arra, hogy szabály szerint nem láthattunk el hajléktalan ellátási feladatokat, de mégis nagyon sokat foglalkoztunk a problémával. Szerettem azt csinálni, csapatban dolgoztunk, de külön személyek látták el a felnőttvédelmi és másik munkatársak a gyermekjóléti feladatokat.

Szomorú arra gondolni, hogy azok a személyek, akik korábban érintettek voltak, és lakhatási problémáik voltak, ma már nem is élnek, sajnos.

Mióta vagy az intézményvezető helyettese?

2011 óta, 12 éve. Ez az az év, amikor a korábbi helyettes Himáné Matula Klára elment.

Nagyon sokat köszönhetek Ildikónak, aki kezdettől fogva motivált engem és bizalmat szavazott nekem.

Szívesen vállaltad ezt a feladatot?

Őszinte leszek, először nagyon megijedtem. De volt fél évem, amikor a Klári mellett dolgozhattam. Így szépen lassan beletanultam.

Hogy is szokták mondani? Evés közben jön meg az étvágy? Utána elvégeztem a szociálpolitika szakot a Pécsi Tudományegyetemen, majd 2018-ban az elsők között a gerontológiát is intézményi támogatással. Szerencsés vagyok emiatt.

Azóta is ezt a feladatot látom el. Folyamatosan érnek kihívások, amelyeknek igyekszem eleget tenni, megfelelni.

Aki a szakmában tevékenykedik, az tudja, hogy team-ben, csapatban dolgozunk, én ezt nagyon fontosnak tartom. Emellett pedig Ildikóval folyamatosan az idősellátás lehetséges átalakításán dolgozunk. Hiszem, hogy ez a kérdés nagyon is égető, még akkor is, ha nem foglalkozik vele eleget a társadalom. Az előző nap épp szembejött velem a téma, hogy már foglalkoznak az úgynevezett gondozási migrációval. Félelmetes, hogy már vannak olyan szervezetek, akik igen magas díjazásért cserébe kínálnak pár órás, vagy akár 24 órás gondozást idős, segítségre szorulók számára.

Még aggasztóbb az, hogy rövid idő múlva már nem lesz utánpótlás, aki a feladat ellátásához megfelelő képzettséggel rendelkezzen.

Biztosan sokakat érdekel, hogy néz ki egy átlagos napod? Kiszámíthatóak a munkanapjaid?

Nem, soha nem kiszámítható. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy vezetőnek lenni állandó készenlétet, kihívást jelent. Egyértelmű, hogy a munkatársak is a vezetőt kérdezik meg egy-egy bizonytalannak vélt, vagy nem szokványos helyzetben. Sok esetben fordul elő, hogy váratlan, azonnali megoldást követelő telefonhívás érkezik, és folyamatosan érkezik új feladat.

Erről eszembe jut egy történet is. Kaptam egy hívást, hogy egy idős, demens néni segítség nélkül nem jut ki a házból, és már kiabálással jelezte, hogy baj van. A kerítésen belülre jutni még könnyű volt, de a házba kizárólag külső erővel. Nem volt mit tenni, be kellett hatolni a házba. A mellettem lévő munkatársamon keresztül jeleztem Ildikónak, hogy amennyiben egy járókelő, vagy szomszéd bejelentést tenne a rendőrségen, azt feltételezve, hogy betörők vagyunk, tudjon róla, hogy nem arról van szó. A mentés végül sikeres volt, de épp időben érkezett a segítség. Ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de igen is az.

Visszatérve a vezetői feladatokra, nagyon nagy az adminisztratív teher, és emellett folyamatosan figyelemmel kell lenni a körülöttünk lévő történésekre. Értem itt az aktuálisan ellátotti körünkbe tartozó személyek mindennapjaira, a feladat ellátásához kapcsolódó jogszabályi háttérre, annak betartására, az ellátotti körünkbe nem tartozó, de segítségre szoruló, látókörünkbe kerülő helyi lakosokra.

Nagy figyelem kell ahhoz, hogy felmérjük, hová kell plusz erőt összpontosítani.

Ha le kell egyszerűsíteni egy napomat, akkor azt tudom elmondani, hogy reggelente elviszem a gyerekeimet az iskolába, már fél 8 előtt az intézményben vagyok, és teszem a dolgom, sokszor a szerint, amit az adott nap megkövetel, kiszámíthatatlanul, vagy épp az aznapi terveket többször felülírva. Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy sokszor a hivatalos munkaidőn túl sincs vége a napomnak. Gyakoriak azok a telefonhívások, amikor azonnali segítségkérésként kerekesszék, szoba-wc, egyéb segédeszköz kölcsönzésére szorul egy-egy személy. Az ilyen jellegű segítségkérések gyakran késő este, hétvégén, vagy akár ünnepnapon érkeznek.

Hogy viseli ezt a családod?

Fontosnak tartom és igyekszem is ezt keretek közé szorítani, de nyilván van, amikor kivételt kell tenni. Olyankor megértő a családom. Persze gyakoriak a kérdések a gyerekektől. Érdekli őket, hogy mit csinálok, hová megyek. Elmagyarázom nekik, hogy miért fontos, hogy a segítséget kérő idősek segítséget kapjanak, de azt követően a figyelmem kizárólag az övék.

Hogy pihensz? 

Élvezem az otthonunk átalakításával, felújításával járó feladatokat, bár nem tagadom, hogy már faradok is tőle, de nekem ez most egyfajta kikapcsolódás.

Szívesen figyelem, ismerem meg a különböző szakmákat, szeretem nézni, hogy dolgozik a kőműves, a központifűtésszerelő, a villanyszerelő. Kicsit lesek tőlük.

Ez mellett persze igyekszem a gyerekeimmel ide-oda eljutni, nagyon szeretek velük együtt lenni. Esténként mindig van egy kis együtt töltött idő, közös vacsora, beszélgetés, játék.

Vannak terveid a nyárra? Szabadságra fogsz tudni menni?

Terveim vannak, szabadságom is van, de most túl sokat használni abból nem fogok tudni. Szeretnénk mielőbb beköltözni a házba. Ha lehetőségünk lesz, akkor pár napra talán tervezünk majd valami mást is, egy kis utazással. Szeretünk a Bakonyba elmenni. Én onnan származom. Bakonyi gyerek vagyok, Bakonycsernyén töltöttem a gyerekkorom, és furcsa mód a Balatonnál kötöttem ki. Nyaranta, esténként gyakran lemegyünk a partra a gyerekekkel, olyankor szeretünk szürkületig odalent lenni.

Most, hogy említetted a Bakonyt, és a gyerekkort, mesélsz egy kicsit arról az időszakról? Milyen kisfiú voltál?

Eleven, csintalan gyerek voltam. Szívesen emlékszem a gyerekkoromra. Sok rosszaságot megcsinálhattunk.

Sokat jártuk az erőt, főleg nagyapámmal, rengeteget bicikliztünk, csatangoltunk és számos csínytevésünk volt. A nyaraink gondtalanok voltak, mezítláb szaladgálunk a réten, a nagyszüleimnél töltöttünk sok időt. Gyümölcsöt szedtünk, Nagyapám állatait etettük.

A csínyek közül egyet elmesélek. Egyszer, amikor a nagyszüleim elmentek otthonról, megtaláltuk nagyapám boros „butykosát”, és az itatóba öntöttük. A kacsák és a tyúkok persze megitták. El tudod képzelni Nagymamám tekintetét, amikor haza térve meglátta a baromfiudvar lakóit szédelegni, égnek álló lábakkal, nyelv lógatva feküdni. Nem kaptunk ki érte, de büntetés az volt.

De azóta nagyon sok minden történt, ez már a múlt.

A beszélgetés végén, kérlek, oszd meg velünk, hogy mi motivál téged a mindennapokban?

Szeretem a munkám.

Ildikó motivációja, partnersége, és főként a kollégák partnersége minden nap erőt ad a folytatáshoz. Nagyon jó munkatársakkal dolgozhatok együtt, és a kihívások erősítenek, tovább motiválnak engem.

De, ami a legfontosabb, hogy a klienseink/segítettjeink nap, mint nap képesek köszönetet mondani. Ez ad erőt leginkább.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

horoszkóp: Oroszlán

kedvenc étel: Lecsó

kedvenc ital: Somlói juhfark

kedvenc szín: Kék

kedvenc város: Balatonalmádi

kedvenc film: Farkasokkal táncoló

kedvenc könyv: Hermann Hesse: Narziss és Goldmund

kedvenc vers: József Attilát szeretem nagyon. Kiemelni többet is tudnék. De legyen az Altató!

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét –
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés –
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik

s mig szendereg a robogás –
álmában csönget egy picit –
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább –
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik –
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, –
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. –
Aludj el szépen, kis Balázs.

/1935. február 2./