December 20. 08:30: Tél volt, hó födte be a zalai tájat. Feri és Imi ballagtak lefele a hegyről, a falut ugyan sűrű köd borította be, de a hegytetőn szép tiszta volt az idő, Badacsonyig el lehetett látni aznap. A köd, nem kényszerítette alacsonyra a vadlibákat, magasan húztak el az ódon pincék felett.
- Feri! Ez a vadászat ma sem sikerült.
- Nézd, Imre! Ott a bokorban van három fácán. Én előre megyek a tacskóval, megriasztom őket, te pedig lődd. Ha mind a hármat sikerül terítékre hoznod, akkor lehet, hogy az egyiket neked adom – mondta Feri kaján vigyorral az arcán – karácsony estéjén mindig fácánlevest ettünk gyerekkorunkban. Nálunk ez volt a hagyomány. Majd szólok Beának, hogy idén is készítse úgy, ahogy édesanyám csinálta régen.
December 22. 17:30:
A tacskók, akik a nap terhét hordozták, már a kandalló lángoló tüzénél melegedtek. A fiúk, év vége közeledtével, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egész nap a férfiélet legtitkosabb szenvedélyének hódoltak, vadásztak.
-Feri! Szép vadászat volt.
-Igen! De tudjátok ez is rengeteget változott az évek folyamán, mint oly sok minden más. Régen, gyermekkoromban nagyon szegények voltunk. Még nagy ünnepeken sem mindig kerülhetett hús az asztalra. Nagymamám mindig sokat segített nekünk, de húsra a család költségvetéséből akkor is csak ritkán futotta. De a nagyinak nagy volt a szíve és alföldi asszony lévén, mindig volt erős pálinkája. Ilyenkor, karácsony közeledtével szólt a testvérének, kint hagyott egy üveget a tornácon, s reggelre a pálinka eltűnt, és helyette, egy nyuszit és egy fácánt találtunk a verandán, amiből elkészülhetett az ünnepi lakoma.
December 23. 23:57:
Telihold volt aznap éjjel, és farkasordító/csontig hatoló hideg a zalai dombok között. Feri már hosszú órák óta ült a lesen. Ágreccsenés hallatszott akkor a fagyos éjszakában, és a kövérhold fényénél a magyar erdők királya, egy szarvas lépett a tisztásra. Ekkor vállához szorította, a nemes patinás diófa tust, a biztonsági kapcsoló fémes kattanását úgy érezte, hogy kilométerekre elhallatszik, s a távcső szálkeresztjében, a hold fényénél felemelt fővel látta, az erdők királyát, azt a bikát, amelyet már tíz éve puskavégre, terítékre szeretne hozni.
Ekkor megszólalt a zalai kisfalu öreg templomának ősrégi harangja, melyet már ötszáz éve öntöttek, s ötszáz éve a harang kondulása ezen a napon nem jelent mást, mint azt, hogy december 24-e van, karácsony napja. Ferenc lövés nélkül leengedte a puskáját, de mégis gazdagabb szívvel tért haza, mintha aznap száz szarvast hozott volna terítékre. Azért, mert megszületett szívében az elhatározás, hogy korán reggel autóba ül és elhozza szüleit a hajdúságból, hogy Szenteste együtt lehessen a család, nagyszülők, gyermeke és unokák, mint akkor régen, fácánlevessel és nyúlpecsenyével.
Talán számunkra is átértékelődött karácsony ünnepe, de az idei viszontagságos esztendő, amikor személyes komfortzónánkat fel kell adnunk, hogy saját egészségünk és mások egészsége érdekében olyan dolgokat megtegyünk, ami számunkra olykor nehéz, fáradságos vagy kellemetlen, de rámutathat arra, hogy erőt tudunk meríteni hagyományainkból. Észre kell vennünk, hogyha valaki gondokkal, nehézségekkel küzd, tudnunk kell másikkal irgalmat gyakorolni és fontos értékelnünk a családi együttlétet, a szeretet kötelékét, hiszen igazán erről szól karácsony ünnepe „mert a szeretet soha el nem múlik.”
MZS
