ÁRVÍZZEL ÉRKEZETT

HORVÁTH-HOFFMANN RENÁTÁT kis túlzással a 2001-es tiszai árvíz sodorta végleg a szociális munkás pályára. Azóta számtalan útelágazás, hegyek és völgyek kísérték útját életében, hivatásában. Törékenysége ellenére, nagy erőkkel áll bele minden munkába, amelyet a pálya buktatói ellenére szeretettel, odaadással végez. Örömeiről, a szakmát leképző dilemmáiról olvashatnak mai névjegykártya rovatunkban.

Renivel Dr. Mongyiné Istvánovits Judit beszélgetett.

Lassan több, mint két évvel ezelőtt, amikor a menekültáradat megindult a magyar határ felé, az első gondolatod az volt, hogy indulsz, és segítesz, pedig Záhony tőlünk elég messze van. Ezt a lendületedet le is írtad, és megosztottuk a Facebook oldalunkon is. Honnan hoztad, mi benned ez az azonnali tenni akarás? Gyermekként, fiatalként is ilyen voltál?

A „felindulást” főiskolás önkéntes élményem adta: a 2001-es tavaszi nagy „Tiszai-árvíz” után nyáron jó pár főiskolás társammal együtt, váltásban, több hónapot töltöttünk, a Katolikus Karitász önkénteseként az árvíz sújtotta falvakban. Jándon volt a „bázis”, de jártuk Tarpa, Gulács, Tákos, Csaroda, Gergelyiugornya, Hetefejércse, Vámosatya, Gelénes településeket. A nyári időszakban már épültek a házak, ekkor a feladat már az adományok (élelmiszer, ruha, műszaki cikkek, stb.) koordinálása (a beérkezett adományok rendszerezése, az igények felmérése), majd kiszállítása, átadása, valamint a károsultak mentális segítése volt elsősorban. Számomra egy meghatározó élmény volt az ott töltött idő: nagyon sok és sokféle emberrel találkoztam és dolgoztam együtt, beleláthattam egy országos szervezet karitatív tevékenységébe, valamint más területen dolgozó szakemberek munkájába (pl.: katasztrófavédelem, egészségügy, honvédség). De a legtöbbet az az energia adta, ami a közös gondolkodás, tenni akarás közben áradt segítő-segítő, segítő-segített között.

A kérdés másik felére a válasz: sajnos vagy szerencse, úgy gondolkodom, ha feladat, probléma van, meg kell oldani. Ahogy egyre idősebb leszek, egyre megfontoltabb is, így már átgondolom a tennivalókat, de még mindig előfordul, hogy hirtelen cselekszem.

Ezek az élményeid, tapasztalataid ösztönöztek arra, hogy a segítő pályát válaszd hivatásodul? Vagy volt más indíttatásod is? Gondolok itt, a középiskoládra is.

Egyszer egy csoporttársam azt mondta főiskolán egy önismereti csoporton - ahol az volt a kérdés miért jöttünk erre a pályára – hogy mindenki „defektes családból való”. Ekkor már ismertük egymás családi hátterét annyira, hogy tudjuk 85%-unk valóban találkozott/találkozhatott volna már ezzel a területtel kliensként. Volt indíttatás, de nem volt tudatos.

Nyolcadik osztály után egy évet jártam a Pápai Református Gimnáziumba. Aztán úgy alakult, hogy az akkor még Veszprémi Egészségügyi Szakközépiskola, Szakiskola és Gimnáziumban (volt Kállai Éva Egészségügyi Szakközépiskola) folytattam, ami mire végeztem Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Egészségügyi Szakközépiskola és Szakiskola és Általános Iskola lett. Itt hallottam először a szociális munkás szakról, amikor 3. évfolyamon (ma 11.) eljöttek a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskoláról és bemutatták a főiskolán működő szakokat. Végzősként – más ötlet híján – ezen a főiskolán az általános szociális munkás szakot jelöltem meg egyetlenként. Felvettek…

Milyen élményeid vannak az akkori tanulmányaid kapcsán főiskolai tanáraidról, volt-e olyan közöttük, aki életre szóló útmutatást adott? Ha igen, mi volt az?

1999-ben kezdtem a főiskolát, amikor még nagyon gyerekcipőben járt a veszprémi képzés, főleg a gyermekvédelem területén. De tetszett, hogy bepillantást kaphattam minden területre, ahol szociális munkát lehet végezni az idősellátástól kezdve a szenvedélybeteg ellátásig, a gyermekvédelmen keresztül a közigazgatásig és jogig. Nagyon szerettem a pszichológiai képzést és az önismeretet is. Bennünket – egy-két kivitéltől eltekintve – terepen dolgozó szakemberek tanítottak. Nagy hatással volt rám Kisné Lovasi Mária – „a LovasiMarcsi” – aki az idősellátásról tanított bennünket több féléven keresztül. Az a szeretet, tűz és alázat, ahogy ő a munkájáról, munkatársairól, az ellátottakról beszélt, annak ellenére, hogy az idősellátás sem egy könnyű terület, inspiráló volt mindenki számára. Engem sokkal közelebb vitt a szakmához.  Másik kedvencem Dr. Dénes Zsuzsanna volt, aki a szociális jogszabályok, helyi rendeletek útvesztőjében próbált navigálni bennünket. Erről a nem túl izgalmas témáról olyan magabiztossággal beszélt, amit nagyon irigyeltem Tőle. Ő mondta, hogy kívülről bemagolni jogszabályokat nem szükséges – kivéve vizsgára - ha tudod hol kell keresni az adott problémára a jogszabályi hátteret, akkor már elindultál a megoldás felé. A szociálpolitika nem volt a kedvencem, de Nyilas Mihály, aki az ehhez kapcsolódó előadásokat tartotta, elismerésre méltó szaktudással próbálta átadni számunkra ezeket az ismereteket is. Rajtuk kívül Albert József, Bálint Bánk, Hudi József, Győri Piroska, Kalocsainé Vértes Adrienn, Pap Katalin, akikre a mai napig emlékezem és kiemelnék, de valószínűleg minden engem oktató formálta a szakmai énemet.

Ha már felsőoktatás, mit gondolsz az utánad jövő szociális munkások felkészültségéről? Változott-e a színvonal azóta, amióta végeztél? Véleményed, tapasztalatod szerint van-e valamiféle tudásuk és eszközeik azoknak a frissen végzett kollégáknak, akik most kezdik ezt a pályát? Mit gondolsz a folyamatos önképzésről?

Arról, hogy milyen felkészültséggel érkeznek az új szociális munkások, milyen az oktatás színvonala, milyen eszközöket kapnak, már nem tudok nyilatkozni, mivel ezeket nem ismerem napjainkban, de úgy gondolom én színvonalas képzést kaptam. Azt viszont tudom, hogy ebben a szakmában nem elegendő a lexikális tudás, mert tudhatjuk a jogszabályokat, a segítő beszélgetés, egyéb módszerek elméleti alapjait a legjobban, ha azt gyakorlatban nem tudjuk alkalmazni, nem megyünk sokra. Amikor én jártam főiskolára a 3. évben hatszor 1 hét kisgyakorlat és végzősként 3 hónap nagygyakorlat volt kötelező, általunk választott gyakorlati helyeken. Most visszapillantva, véleményem szerint ez kevés volt, bepillantást nyertem, de elmélyülni egyik területben sem tudtam igazán. Igazi szakemberré váláshoz már a munkahely szükséges. És itt visszautalnék az előző kérdésre, mert az hiteles és hatékony szakmai énem a munkahelyeimen formálódott/formálódik és alakult/alakul ki. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már főiskola utolsó évében dolgozhattam a balatonkenesei családsegítő szolgálatnál, ahol végül 14 évet töltöttem. A szakma alapjait itt tanultam meg vezetőimtől és kollégáimtól. Itt nemcsak a gyermekvédelembe és családsegítésbe, hanem az idősellátásba, az intézményvezetésbe is bevonódhattam, megismerkedhettem a módszertani feladatokon keresztül a megyében dolgozó szakemberekkel, feladatot kaptam és vállaltam, valamint számos pályázatban, uniós projektben részt vehettem. 2016-ban döntöttem úgy, hogy munkahelyet váltok és jöttem át ide Balatonalmádiba az akkor alakult központba. Fejlődni szerettem volna és az a véleményem, itt minden lehetőség adott volt és adott azóta is ehhez.  Minden elméleti és gyakorlati tudást magunkba szívhatunk, de ha nincs bennünk kellő alázat a munkavégzésünkhöz, ebben értem a vezetők, kollégák és kliensek, valamint saját magunk felé, szintén zátonyra futhatunk.

Közhely, de minden eset más – ettől változatos ez a munka – mindegyikből tanulunk valamit magunkról, kollégáinkról, vezetőinkről, eszközeinkről vagy eszköztelenségünkről. Ezért nagyon fontos, hogy fejlesszük magunkat: önismeretünket és „eszközparkunkat”. Ezért szerintem igen, fontos a folyamatos önképzés.

A médiában az elmúlt hetek történései kapcsán rengeteget hallunk a szociális szféra és a gyermekvédelem megújításáról, az alapok újraépítésének szükségességéről. Te, hogyan látod ezt? Szakemberként mennyi megbecsülést kapunk a társadalomtól?

Igen, a médiában hallott információk szerint szükséges, de ők sosem a teljes képet mutatják, csak azt, ami „hír”. Én a saját munkám, nehézségeim, saját munkahelyi adottságaim alapján tudok véleményt formálni. Amit látok, hogy a szakma még mindig sok ember szemében és véleményében vagy az „istápolás”- nál tart, vagy a „szögről leakasztható” kategóriában van. Ha más nem tudja megoldani, oldja meg a családsegítő, de mire eljut hozzánk „a már laikusok által agyonsegített” ember, többnyire csak tűzoltásra van mód, lakhatást megoldani, élelmiszert adni. Természetesen vannak krízishelyzetek, amit csak így lehet megoldani, de a krízis megoldása és feloldása után elindulhat egy professzionális segítő folyamat. De ha a probléma akkor kerül hozzánk, amikor még tervezhető a megoldás, akkor egy szakmai alapokon nyugvó, mindenki számára kiszámítható folyamat tud elindulni. Például egy iskolai hiányzás vagy végrehajtás miatti lakhatási probléma időben való jelzése, nagyobb sikerességgel oldható meg, ha még az elején felismerik, hogy segítséget kell kérni, illetve a prevenció lenne a legszükségesebb. Nem szeretném degradálni más szakemberek vagy laikus segítők szerepét, mert mi is úgy tudunk hatékonyan dolgozni, ha minden fellelhető természetes támasz és szakember bevonható. Viszont az ő elsődleges feladatuk, ha saját kompetenciájukban nem tudják megoldani az általuk észlelt problémát, hogy azt jelezzék számunkra. Tehát fontos lenne, hogy a társadalom, az állampolgárok, más szakemberek, törvényhozók elfogadják szakértelmünket. Egy orvos, egy ügyvéd vagy egy boltvezető és villanyszerelő kompetenciáját nem igazán szokták megkérdőjelezni, ez a mi szakmánkról nem mondható el. De úgy gondolom, saját magunkat sem ismerjük el sok esetben és amíg mi nem hisszük el magunkról, hogy igenis van létjogosultságunk, addig mástól sem várhatjuk el azt. Így igen, kérdésedre a válasz igen az alapok újra építése szükséges, de velünk kell kezdeni.

Időnként mi is elfáradunk, veszélyeztet bennünket a kiégés lehetősége. Hogyan lehet ezeken túljutni? Tudnál-e ötleteket adni pályatársaidnak?

Őszinte leszek! Én a tavalyi évben voltam abban a lelkiállapotban, amikor választás elé állítottam magam: maradok a pályán vagy megyek valami egészen más területre. A döntésemben, hogy maradtam a pályán, sok minden szerepet játszott, de a legnagyobb érv, hogy nem nagyon tudnék teljesen máshol elhelyezkedni átképzés nélkül. Akkor miért ne azon a területen képezzem magam, amibe már több mint a fél életem beletettem és nagyon szeretem? Most azon dolgozom, hogy elhiggyem magamról család és munka mellett is képes leszek tanulni, illetve megtaláljam azt az irányt, amivel még jobbá tudom tenni a munkám hatékonyságát. Ötlet a pályatársaknak: mérleget kell készíteni, megéri-e, bírod-e, ha maradsz, tudsz-e még energiát, időt, pénzt beletenni a fejlődésbe, ha a válasz igen, akkor maradj, de ha a válasz nem, akkor jobb, ha váltasz!

Ezeken a tanácsokon túl, van-e olyan sikertörténeted, amelyek például szolgálhatnak másoknak, és örömöt okoznak neked is?

Nem szeretnék egy esetet sem kiemelni. Olyan ember vagyok egy ideje, aki képes és akarja meglátni a jót, a tanulságot mindenben, így minden eset siker, akkor is, ha nem úgy alakul, ahogy tervezem. Mert ezek is tanítanak. De nem titok, hogy én a táborokat szeretem a legjobban a pályázatírástól kezdve, a megvalósításon át az elszámolásig. Ezek azok az alkalmak, amikor igazán közel kerülhetünk a gyerekekhez. Szeretek a táborok során a közösségi vagy önkéntes munkát nálunk töltő kamaszokkal is együtt dolgozni. Róluk sokszor a saját szüleik azt gondolják, hogy lusták, visszabeszélnek, csak telefonoznak és nem segítenek semmiben. De a tábor során azt látni, hogy kedvesek, segítőkészek, kreatívak, viccesek. Néha csak az a titok, hogy feladatot kapjon és önállóságot, de főleg bizalmat. Ez mindig megtérül. És olyan jó érzés megdicsérni őket a szüleiknek!

Visszatérve az első kérdésre, a menekültek fogadására, akkor csak az állított meg téged, hogy a két kislányod, - a kicsi még igen aprócska volt, - a férjed, vagyis a családod hogyan tudna akárcsak rövid időre is működni nélküled. Mesélj róluk, kérlek!

Ebben a szakmában úgy gondolom nagyon fontos, hogy biztos családi háttered legyen! Elmondom, hogy én magam is éltem és dolgoztam instabil családi háttérrel, így is lehet dolgozni, de hosszú távon káros. Ilyenkor el tud tolódni az egyensúly a munka és magánélet között. Ez nem jó senkinek. Észre kell venni, ha az egyensúly megbomlik. Ehhez viszont önismeretre van szükség és itt újra az önképzés jelentőségére utalnék, amiben az önismeret is benne van.

Viszont egy ideje elmondhatom, hogy stabil családi háttérrel rendelkezem, amiben egy „józan paraszti ésszel megáldott” férj, aki – ha kell - 2 mondattal helyre rakja az én túlgondolt és többnyire érzelmi alapokon nyugvó dolgaimat, valamint két – 13 és 5 éves – „folyamatosan tanító” lány él. Ők ma már simán megoldanák az életet – hosszabb-rövidebb időre - ha menni akarnék bárhova! Mindegyikük nagyon talpraesett és folyamatosan tükröt tartanak – főleg a kamasz – ami által én is változom, vagy nézőpontot váltok. Nagyon szeretem a lányaim humorát, a „kicsi” őszinte rácsodálkozásait és örömét a világ dolgaira, a „nagy” önállóságát és hihetetlen bölcsességét. Tudom, hogy bármikor, bármiben számíthatok rájuk, és ez biztonságot ad a munkavégzésemben is.

Akkor most jöjjön a tágabb család! Szüleidről, testvéreidről mit tudnál megosztani velünk? Azt tudom, hogy férjed szülei is remek „nagyik”. Milyenek ők? Mit lehet elmondani róluk?

Hárman vagyunk lányok testvérek, két húgom van. A kisebbik szintén családsegítő, csak ő Vas vármegyében, a nagyobbik, az egyik minisztériumban közbeszerzési referens. Testvéreimmel nagyon összetartóak vagyunk, bár hárman háromfelé élünk – Veszprém vármegye, Vas vármegye és Budapest – hetente többször beszélünk telefonon, minél többször igyekszünk személyesen találkozni. Hármunknak 9 gyereke van (3-18 év közöttiek), úgyhogy, ha mindenki összejön 17-en vagyunk. Ha a férjem családja is ott van, akkor kibővül a létszám még 7 emberrel. A nagyszülők – édesanyám és férjem szülei – nyugdíjasok, Balatonfűzfőn élnek, így közel a segítség, ha vigyázni kell a kicsire, szíves - örömest vállalják. Anyukám még dolgozik nyugdíj mellett, szemben lakik az irodával, így az ablakból látom amikor hazaérkezik, előfordul, hogy szól, ha valami finomság készül a konyhájában.

Egyszer beszélgettünk arról, hogy a neved jelentése reneszánsz, újjászületés. Te hogyan tudsz megújulni? Van valami különleges hobbid? Szabad idődben, - ha van egyáltalán ilyen, - hogyan tudsz feltöltődni? Vagyis életed apró örömeire lennék kíváncsi.

Szerintem igaz rám a „Nomen est omen!” Voltak kevésbé jó dolgok már életemben, aminek okán „újratervezés” vált szükségessé. Ezekből mindig sikerült felállni, és újra indulni, újjászületni. Úgy érzem, ezek által erősebb lettem és azt tanultam meg, hogy nem szabad sajnálni saját magamra és a családomra az időt. Elkezdtem a számomra fontos és feltöltő programokat keresni és úgy érzem meg is találtam. Sokan tudják, hogy Bagossy Brothers Company rajongó vagyok, évente 3-4 koncertjükre elmegyek, többnyire a szintén családsegítő és Bagossy rajongó testvéremmel. Odáig fajult ez a dolog, hogy minden nyáron egy hétvégét – amikor Bagossy koncert van - Keszthelyen töltünk – most már mindhárman testvérek, – család nélkül. Vonattal megyünk, kollégiumban szállunk meg, jót eszünk a „pavilonsoron”, borozunk a kikötő teraszán, koncertre megyünk, utána kürtöskalácsot eszünk és rengeteget nevetünk. A testvéreimmel töltött idő és a koncert során felszabaduló tiszta energia tölt engem is.

A tavalyi évben volt még egy esemény, ami nagyon sokat adott nekem. Tartottunk egy „unokatestvér találkozót” az apai ág gyermekei találkoztak. Apukámék négyen voltak fiútestvérek, és tavaly májusban csatlakozott az égiekhez az utolsó fiú. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy jó ideje csak temetéseken találkozunk és jó lenne találkozni „vidám okból” is. Így nyáron 28-an jöttünk össze a szülőfalunkban családostól, mindenestől és nagyon jól éreztük magunkat. Idén is tervezzük már a hasonló találkozót!

Nagyon szeretünk a Balaton mellett élni, minden évszakban más, sokat járunk egész évben a partra játszótérre, strandolni, sétálni, ezek a programok csak a friss levegőről, napsütésről, mozgásról szólnak, nagyon jól ki tudják kapcsolni az embert. Úgyhogy sok olyan dolog van az életemben, amiben, amitől töltődni tudok, örömet okoz.

Úgy gondolom szerencsés vagyok, megéltem rossz dolgokat, elkeseredtem, de mindig volt valami, amitől erőre kaptam és – ha kellett – újrakezdtem. Mindig meg tudtam bocsátani, meg tudtam békélni a múlttal, így tudok létezni a jelenben és építeni a jövőt!

BULVÁRJEGYEK:

horoszkóp: mérleg

kedvenc étel: tojásos nokedli salátával

kedvenc ital: limonádé

szeretett város: Veszprém

kedvenc szín: barna

kedvenc film: Bosszúállók filmek

kedvenc olvasmányélmény: Fekete István: Tüskevár

kedvenc vers: Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

kedvenc virág: orgona

IMA A GYERMEKEKÉRT

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!