Az iskolák újranyitása számos kérdést vet fel a szülőben, a pedagógusban és az iskolapadba visszatérő diákban egyaránt.

Milyen feltételei vannak annak, hogy a gyermek ismét közösségbe mehessen? Jó-e, ha gyermekemet visszaengedem a közösségbe? stb.

Sok-sok kérdés kavarog ezzel kapcsolatban mindenkiben. A válaszokat nem tudjuk megadni, de örömmel osztjuk meg az olvasókkal egyik kedves munkatársunk tapasztalatait a pandémia idejéről arról, hogy miként állt bele abban a felemelő és nehéz helyzetbe, amikor háromgyermekes anyaként segíteni kellett a DIGItális oktatásban részt vevő gyermekeinek a tanulásban, különös tekintettel arra, hogy az első osztályos kislányát kellett az írás, olvasás, számolás szeretetére, szépségeire megtanítani, úgy, hogy a gyermek megőrizhesse a lelkesedését.

Mindezek mellett délben az asztalon nem lehetett üres a TÁL, három jó étvágyú gyermekkel.

Ott volt még a napi gondoskodást, türelmet és szeretetet igénylő  kisbaba IS.

Tette ezt a fiatal anya lelkesedéssel, szeretettel, örömmel, pedig a tennivalók hatalmas logisztikát követeltek.

Figyeljék csak!

 Egy, a szívemnek kedves ember már többször kérte, hogy írjak arról, milyen a nagycsaládosok élete, vagyis a miénk. Sokszor nekifutottam már, de végül nem jutottam semmire.

Na, de ma, amikor is madarat lehetne velem fogatni, gondoltam írok kicsit arról, hogy milyen volt az élet nagycsaládos anyaként, egy első osztályos kislány tanító nénijének bőrébe is bújni.

De miért is lehetne velem madarat fogatni, hát azért mert vége. Hétfőn, az én kis elsősöm újra iskolába megy, hurrá!

Amikor múlt hónapban bejelentették, hogy a tavalyihoz hasonlóan újra digitális oktatás bevezetésére van szükség, természetesen igyekeztem jó pofát vágni a dologhoz. Egyszer már túléltük, most is megoldjuk. Ráadásul milyen szerencsés ember vagyok. Egy szép házban élhetünk, van egy cuki kis kertünk, tudunk levegőzni, napozni, játszani, nemrég beszereztünk egy egyszerű kis nyomtatót- mondván, hogy ki tudja mikor lesz rá szükség-, a nagyobbik gyerek már „tudja a dolgát”, a kicsi meg „jó gyerek”, a férjem mindenben segít, így elviselhető lesz a helyzet.

Persze, borult minden addigi, már ami a napirendünket illeti. Helyette jött a: reggeli szoptatás, meleg reggeli készítése a két nagyobbnak- ugyanis e nélkül gyakorlatilag már nem volt jó az addig megszokott szendvics, kalács, keksz-, aztán minden nap, rendre pontosan 8.30 és 9.00 között érkeztek a feladatok. De nem akármilyenek, ám. Mindkét tanító néni által gondosan megtervezett, összeállított vázlatok. Olyanok, amikben köszöntik a gyerekeket, a szokásos napi „mozgasd be az ujjad”, milyen nap van ma, milyen az időjárás, nagyon ügyesek voltatok, ma ezzel fogunk foglalkozni, most nyisd ki a füzeted, az utolsó feladattól számolj négy négyzetrácsot, tegyél oda egy pontot és ott kezdd a mai leckét, és még sorolhatnám. A második héttől pedig már naponta egyszer, láthatták is egymást a gyerekek és a tanító nénik.

Együtt olvastak, számoltak. Klassz volt, de tényleg. Aztán jött az ebéd. Igen ám, csak hogy annak az ebédnek valamikor el is kellett készülnie. Persze nem aznap, kora reggel, vagy délelőtt főtt, hiszen akkor mi lett volna a félévessel, akire így is sokkal kevesebb idő maradt, vagy, hogy tanultuk volna meg, hogy kell kivonni 14-ből, 15-ből, Móra Ferenc Fecskehívogatójáról már nem is beszélve. Az bizony előző este főtt meg, miután túl voltunk az aznapi mindenen. A leckén, a kicsi etetésén, a délutáni sétán, bevásárláson, jó esetben még a nagyobbik gyerek „kikérdezésén”, mosáson, kis pakolászáson, esetleg porszívózáson is. Ez azért volt sarkalatos pontja a napoknak, mivel az én kis csúszó-mászó félévesem épp felfedező körútjait járja, és a szívbaj kerülgetett, amikor egy kósza ceruza forgács, radír mócsing kerül az útjába, kezébe, szájába (a száraz morzsa már az utolsó napokban egy cseppet sem zavart). Az esti etetésnél, altatásnál már igencsak merülőben volt az akkumulátorom.

Az első napokban nagyon gyötört a lelkiismeret, amiatt, hogy a kicsire- az addigihoz képest- lényegesen kevesebb időm maradt. Az is bántott, hogy a nagylányunk szinte mindent teljesen egyedül bonyolított le. Persze tudom, hogy valószínűleg ennél sokkal több figyelemre nem is feltétlenül lett volna szüksége délelőttönként, de engem mégis zavart.

Ezek ellenére mégsem volt olyan rossz. Igen, javíthatatlanul idealista vagyok, mindig próbálom mindenben a jót keresni, de ez van.

Nem bánom, hogy így alakult. A szegény középső gyerek most megkapta tőlem azt a figyelmet, amire szüksége volt, és kijárt neki.

Tudom, nyálas, de a családom szuper. Van egy rendes férjem, kötelességtudó gyerekeim, és örülök neki, hogy már sokadszorra bizonyosodott be, hogy jól döntöttünk, amikor költözésre, iskolaváltásra, iskolaválasztásra, családbővítésre vállalkoztunk.

Gyakran gondolok a munkámra, a kollégáimra, néha még a klienseinkre is - hiányoznak-, de szeretem, hogy most újra anya vagyok. És tudom, hogy majd visszatérve a munkámhoz, újra erős, lelkes, tenni akaró, a hivatásának élő segítőként állok vissza a sorba.

NLZS