Nyár végén a város leglátogatottabb közösségi fórumán egy segítségkérő poszt pillanatok alatt hatalmassá duzzadt. A beírásban egy együttérző laikus segítő egy idős férfi lakhatásának megoldásában kérte a csoport tagjainak és a város polgármesterének segítségét. Leírta azt is, hogy amennyiben ez közösségi támogatással nem sikerül, a családsegítő szolgálat a hajléktalan ellátás keretén belül fog lakhatást biztosítani, ami a férfi számára személyes tragédia.

Sajnos, az empatikus és késő estébe nyúló, elszánt küzdelem, és a nagy számú megosztás, ötlet sem fordított a folyamaton…

Vajon kinek a kudarca ez? A szociális intézményé, a laikus segítőké, az érintett személyé, a városé, a társadalomé?

Az egyedi esetről, annak előzményeiről az érintett személyes jogainak védelme miatt még „rébuszokban” sem írhatunk.

Szólnunk kell azonban azokról a folyamatokról, amelyek többek között ezt a közösségi térben is fókuszba került helyzetet előhívták számos másik, „csendben-tragikus”, megbúvó élethelyzet mellett.

 Ha ma Balatonalmádiban, Balatonfűzfőn és a további 10 településen, mint ellátási területünkön szociális munkásként meg kellene neveznünk a legsúlyosabb problémákat, akkor előkelő helyre kerülne a lakhatás kérdése.

A szakirodalom, a kutatások, számos kiemelkedő szakmai munkát végző szociális munka akciócsoport a problémát lakhatási válságként nevezi meg, utalva annak a népesség egyre szélesebb körét, egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe toló, kegyetlen mivoltára.

 Perspekítva és a jóléti erkély

 A „jóléti erkély” (ti, amin mi, szerencsések, szociális nehézséggel nem küzdők állunk) szóképet Vecsei Miklóstól, egykori hajléktalanügyi, ma roma felzárkóztatásért felelős miniszteri biztostól, a Máltai Szeretetszolgálat alelnökétől hallottam elsőként a társadalom távolító, hárító viszonyulására utalva. Hárítunk, védekezünk, mert ha nem tudunk valamiről, az nincs.

A lakhatási probléma a „jóléti erkélyről letekintve” unalomig elcsépelt talán és a hírekben hallva szeretjük azt gondolni, hogy ez a nagyvárosokhoz, leszakadó régiókhoz, megyékhez, járásokhoz kötődik csupán. Talán éppen ezért meglepő, hogy egy olyan városban, járásban, ahol jóllétünk szokásos mutatói (hátrányoshelyzet, adóerő-képesség, stb) az országos átlag felett vannak, mégis létjogosultsága van a lakhatási kérdésnek, mint szociális problémának.

Ez a kérdés csak akkor „tolakodik a képünkbe”, amikor a városközpontban, a Pannónia környékén a közösség által használt terek tisztaságával, használhatóságával kapcsolatosan merülnek fel „hajléktalan ügyek” /E témát egy másik széljegyzetben bontjuk tovább, azonban utalunk e ponton arra, hogy valamennyi önkormányzat és társintézmény e kérdést mindig együttérzéssel, az emberi méltóság tiszteletben tartásával próbálta kezelni a kudarcok ellenére/

 Nyugalom és pezsgés, meg árnyékok: lakókocsi, kéménytűz, szieszta kályha, külterület

 A lakhatási válság nem korlátozódik a hajléktalanságra, annál sokkal árnyaltabb, összetettebb dolog. És sajnos, ezen összetevők közül járásunk többi településén jelen van legalább kettő – három, Balatonalmádiban pedig valamennyi!

Lakhatási válságban van tehát mindenki, aki hajléktalan, akinek nincs lakás céljára szolgáló ingatlanban lakhatási lehetősége, aki a szabad ég alatt, sufniban, gazdasági épületben, garázsban, szigeteletlen konténerben, lakókocsiban, hajléktalan szállón él. Almádiban élnek hajléktalanok, olyan embertásaink, akik sok-sok szállal kötődnek a városunkhoz. A rendszerváltás környékén a helyi nevelőotthonban lakók, egykor szebb napokat megélt munkások, életviteli problémák, deviancia, betegség miatt családból kiszorult magányosan élők. Akiknek ez a város az otthonuk. Ugyanúgy, mint nekünk is. Sokan segítik, segítjük őket. A Várpalotai Vöröskereszt, mint a hajléktalan szolgáltatást koordináló területi szervezet, a Máltai lelkes kis helyi csapata, a Reformáló Egyesület önkéntes civil csoportja „Enni adok, Enni kapok” ételdobozaival, a Máltai Szeretetszolgálat mozgóorvosi szolgálata a Családsegítőben, és ne feledkezzünk el az önkormányzati szociális bérlakásokról se, melyek számtalan embert segítettek már az utcáról lakásba.

 Lakhatási problémákkal érintettek azok a személyek, családok is, akiknek a jövedelmük jelentős részét, de legalább több mint felét a lakásfenntartással, lakhatásuk megoldásával kapcsolatos kiadások teszik ki úgy, hogy a fennmaradó jövedelem egyéb alapvető szükségletek kielégítésére csak szűkösen elegendő. Különösen sok személy kerül e körbe rosszul felmért hitelfelvételt követően, melyek aztán akár évtizedekre is megpecsételhetik egy-egy család sorsát még akkor is, ha időben felismerve ezt igénybe vesznek a bankokkal együttműködve adósságrendezési konstrukciókat vagy legvégső esetben a Nemzeti Eszközkezelő által kínált kényszerű kiutat.

 Szintén e körbe tartoznak azok, akik leromlott állagú, alacsony komfortfokozatú, vagy lepusztult műszaki állapota miatt veszélyes épületekben élnek. Akik egykor nyaralóknak épült házakban szigetelés, téliesítés nélkül laknak azért, mert a korszerűsítéshez, állagmegóváshoz, felújításhoz szükséges forrásokat nem tudják előteremteni. Ilyen felújításokra ma aligha akadnak pályázható források meglévő önrész nélkül. Az ilyen ingatlanokban élők ráadásul a legdrágábban is laknak. Szigetelés hiányában, rossz nyílászárók miatt nehezen, vagy nagyon drágán kifűthető, esetleg kifűtetlen lakásokban, nedves, dohos, penészes házakban. Lakásukat korszerűsítés nélküli, drága, elavult fűtési rendszerrel, fűtőanyag hiányában használt ruhával, háztartási szeméttel fűtve. Büszkék vagyunk arra, hogy Családsegítőként évek óta biztosítunk rászorulók számára kályha (fatüzelésű, szieszta, stb) kölcsönzést, akkor, ha elromlott fűtőeszközeiket gyorsan kell pótolni, akár a tél derekán, de ez nem mindenkin segít. Nélkülözhetetlen, de sajnos, kiemelt szerepe ellenére is csak csepp a tengerben az Együtt-Egymásért Alapítványunk önkormányzati támogatásból és lakossági adományokból biztosított tűzifa és fűtéstámogatása. Sok lehetőség, civil kihívás rejlene ezen a területen segítő szakemberekből álló „ezermester-akciócsoportokban”, akik támogatnának minket egyszerű szigetelések, hőfóliázások, szerelési munkálatok elvégzésében.

Szomorú folyamat az is, hogy az elmúlt években a fűtési problémára visszavezethetően egyre gyakrabban találkoztunk kiégett, megrongálódott kéménybéléstestekkel, szélsőséges esetekben kéménytüzekkel is. (A Polgárőr Egyesület évek óta kampányol a kéményseprések fontosságának felhívására, ezeket a háztartásokat is védve!)

 A rezsiköltség felhalmozása is ördögi körbe sodorja a rászorulót. A vezetékes szolgáltatásokról lekapcsolva (pl. gáz, vagy áram, stb) olcsón elérhető, de nagyon drágán üzemeltethető eszközök maradnak csak a fűtésre, mint például a PB palackkal működő szieszta kályha, vagy ahol van áram, ott az olajradiátorok, és veszélyes hősugárzók üzemeltetése. Ezek nem megfelelő használattal tragédiához vezethetnek, mint ahogy az évekkel ezelőtt meg is történt városunkban. A környezetszennyező, egészségkárósító hatások sem elhanyagolhatóak e kérdés kapcsán.

 Problémát jelent a kényszerű külterületen lakás jellemzően idősek, gépjárművel nem rendelkezők körében, akik így alapvető szolgáltatásokhoz nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem férnek hozzá. (Többek között a Kötéssűrűbe, a Megyehegyet körbeölelő területekre, a szőlőhegy Szalmássy-telep felé húzódó szakaszára, a Felsőörsi út környékére és más külterületre szorult idősek gyakran gyermekeik számára adják át nagyvárosi lakásaikat, nyaralóikba visszavonulva úgy, hogy ezen a településen közösségi és segítő kapcsolatokkal, támogatással alig rendelkeznek)

Végül szólnunk kell még a szükség szerű együtt lakásról is, amikor anyagi okokból élünk olyan személlyel egy háztartásban (családtag, társbérlet, stb), akivel nem tennénk azt, ha lakhatásunkat az pénzügyi lehetőségeink nem határolnák be. Ilyen együttlakás számtalan konfliktus forrása, mentális betegség felerősítője.

 Szívesen adom?

 Évekig a legfőbb bázisunk volt a lakhatási problémák megsegítésében a szívességi használat. Ilyenkor jó szándékú ingatlantulajdonosok (többnyire) külterületi ingatlanjaik egy-egy helyiségét adták át használatba (csupán a rezsiköltséget elkérve) cserébe pedig nyaralójuk biztos őrzését, kerti munkák elvégzését kapták.

Sajnos, a szívességi használat lehetősége ma már elenyésző. Talán a bizalmatlanság, vagy az ingatlanok hasznosíthatósága (bérbe adhatósága) miatt. Évekkel ezelőtt sokak helyzetén tudtunk fordítani ilyen lehetőségek megtalálásával. Ezek kísérő, mentoráló szociális munkával kiegészülve elősegítették a rászorulók végleges kilábalását az elesett helyzetükből.

 Ez az árnyékos oldal. Kevesen látják, érzékelik. Az autókból, teraszokról ez nem látszik.

 „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

 Érezzük, hogy itt élni jó. Hogy a fejlődés évek óta kézzelfogható, nap, mint nap érzékelhető. Hogy Balatonalmádi folyamatosan bővülő város. Felmérések szerint Balatonalmádi a második legkedveltebb település ma Magyarországon, ahova szívesen költöznek. (de ez a város környékére is igaz.) Dinamikusan nő a lakosság száma és a korfa is kedvezőbbé vált. Sok a fiatal és egyre hangosabb a gyerekzsivaj.

 Rengeteg új ház/ társasház épül, vagy újul meg, amelynek köszönhetően a városkép is sokat javul, szépül még amellett is, hogy a városiasodással együtt egyes területeken zsúfoltság, parkolási, és egyéb kapacitási gondok is felmerülnek. Az új beköltözők többnyire anyagi biztonságban élnek, van munkahelyük, jövedelmük.

 De nem lehet elmenni azok mellett a sorsok, rászorulók mellett, akik már évek, vagy akár több generáció óta itt élnek, és valamilyen életválság miatt (akár önhibájukon kívül) egyre inkább marginalizálódnak, mind egzisztenciálisan, mind szociális kapcsolataik tekintetében.

 A kérdés az, hogy meddig bírják önmagukat és ha van, családjukat a felszínen tartani.

Ők azok, akik, ha a mostani tendencia nem változik, csendben kiszorulnak Almádiból, és velük együtt eltűnik egy réteg, amelynek képviselői korábban talán sokat tettek a település fejlődéséért, akiknek az élete, munkája mind benne van abban, ami és amilyen ma Balatonalmádi .

 A fenti folyamatok ellen nagyon nehéz tenni. Hiszen Balatonalmádiban és környékén kifejezetten drága a lakhatás. Magasak a négyzetméterárak, magasak a bérleti díjak. Ez ellen a vírusjárvány sem hatott, mint más településeken, ahol a bérleti díjakat radikálisan lenyomta.

 „Itt van a város, vagyunk lakói/ maradunk itten, maradunk itt, maradunk”

 Kérdés, hogy városi, helyi szinten lehet-e, tudunk-e ezek ellen a folyamatok ellen, a rászorulók érdekében hathatósan tenni?  

Mi hisszük, hogy lehet segíteni. Összefogással. Professzionális, a segítő-segített bizalmas kapcsolatára épülő szociális munkával, önkormányzati háttérországgal és civil kurázsival, társadalmi szolidaritással….és a segítséget kérő aktív közreműködésével.

Az elő lépés gyakran az együttérzéssel indul, egy mosollyal, elfogadással.

Meg kérdésekkel.

Várjuk őket!

SI/PÉN