Mai írásunk apropóját többek között az adja, hogy az ENSZ közgyűlése 1992 decemberében a szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította október 17. napját.

A szegénységgel, embertársaink hátrányos helyzetével a mindennapok során számtalan helyzetben találkozhatunk. Azt is mondhatnánk, a szegénységnek sokféle arca néz ránk a mindennapokban. Saját környezetünkben is élnek olyan emberek, akiknek segítség nélkül a rendezett ruházat, és az egészséges táplálkozás és lakhatás megteremtése gondot okoz.

Kérdés, hogy mit tehetünk, mit kell tennünk (-az nem kérdés, hogy kell-e-) annak érdekében, hogy a szegénység enyhíthető legyen.

Sajnos, a szegénység teljesen nem szűntetehető meg, de a szolidaritás, a hátrányok csökkentése – már gyermekkorban- nagyon fontos cél.

A szegénység ma már nem mindig abban a formában jelentkezik, amit a fejlődő országokban láthatunk, vagy amit egy-egy  19.sz-i  realista festményen ismerhettünk.

A Szegénység egyre gyakrabban bezárkózik. Felismerhetetlenné válik első látásra. Nem jön feltétlenül szembe az utcán, hanem az ajtók, falak mögé bújik. Lehúzza redőnyt. Nem gyújt be, kevesebbszer megy a boltba. A mai rohanásban pedig ezt senki nem veszi észre, vagy csak kevesen. Néha rezzenéstelenül, vagy üveges tekintettel megy az utcán. Fáj valamije, szorong a holnaptól, álmatlanság gyötri, de nem mondja. Mi meg nem kérdezünk.

Miért is nem? Miért nem merünk, akarunk átkopogni, rákérdezni, ha pl. nem füstöl a kémény, hogy miért is nem? Félünk tőle? Szégyelljük? Bizalmatlanok vagyunk? Előfeltevéseink vannak? De hiszen ismerjük a szomszédunkat, sokszor láttuk már, sok mindent tudunk róluk….vagy mégsem? Vagy a nevüket sem tudjuk?

Városunkban is találkozhatunk olyan embertársainkkal, akik számára a mindennapi étel megvásárlása is nehézséget okoz és ruházatuk sem alkalmas a megfelelő öltözködéshez, télen fűtésük, tüzelőjük sem megoldott. Nehéz helyzetük a megjelenésükön is látszik, és – saját erőforrásaik hiányában – a hétköznapok megéléséhez segítséget igényelnek. Ezt az önzetlen segítséget tapasztaltuk meg a COVID-19 járványhelyzet esetén, amikor helyi vállalkozók és sok-sok magánszemély (Pl. Ormi Büfé, Mélytányér, Jóbarátok, és még sok-sok más segítő), több száz adag meleg étel és egyéb segédeszköz és pénzadomány felajánlásával nyújtottak segítséget a nehézhelyzetbe kerültek, rászorulók részére.

 A szegénység megjelenhet az egyén szintjén túl társadalmi szinten kialakuló különbségekben is. Egész közösségek, társadalmi csoportok kerülhetnek egyenlőtlen helyzetbe, és ebben a közösségben élő egyén számára nehézséget okoz, hogy egyéni képességeit előítéletek nélkül bontakoztassa ki.

A szegénység felszámolása, a hátrányos helyzetek csökkentése mindannyiunk számára feladatokat ad. Akár civilként, akár laikus segítőként, akár jó szomszédként, akár adományozóként.

Intézményünk munkatársai az elesettek részére mindennapos segítséget nyújtanak az étkeztetés és házi segítség nyújtás biztosításával, a családsegítés szolgáltatás nyújtásával, számos más társ- és civil  szervezettel együttműködve. Intézményünk fontosnak tartja, hogy azok számára folyamatos támasz legyen, akik hátrányos helyzetük megélése során segítséget igényelnek.

A szegénység kevésbé képes képviselni önmagát.

Sokszor kíséri csendes lemondás, emberfeletti küzdelem. Gondoljunk azokra, akik erőn felül, gyakran munkájukat feladva életszínvonaluk jelentős zuhanása mellett ápolják beteg, fogyatékkal élő hozzátartozóikat. Ennek a problémának a megoldásában, a 24 órás gondozásban az otthonközeli ellátást nyújtó szociális alapellátási rendszer a mai formájában nem tud hathatós segítséget nyújtani.

Sokszor kíséri a szegénységet a szégyenérzet, bizalmatlanság is. És ez nagyon konok érzés. Néha évekig tart lebontani, elfogadtatni, hogy valaki ne érezze ezt a bizalmatlanságot akkor, ha segítségre szorul.

És van itt még egy fenevad: a kirekesztés, megbélyegzés! Részünkről őszinte vallomás, hogy ez a legnehezebb feladat. Nehéz mert láthatatlan, vagy alakváltó, és lehet agresszív, de édeskedő is. Legfőbb jellemzője, hogy aki teszi, sokszor nyíltan nem is vállalja! Számukra fontos, hogy ebben, ezzel szemben is támaszt, segítséget kapjanak a szegénységgel élők. Ez sok esetben komoly konfliktusok forrása, de ahogy Joseph Wresinski megfogalmazta: „Ahol az emberek arra vannak ítélve, hogy nyomorban éljenek, ott sérülnek az emberi jogok. Szent kötelességünk összefogni, hogy e jogoknak érvényt szerezzünk.”

És van-e feladatunk ezen túl? A szegénység egy szociális munkásnak nem csupán a tény és látható valóság, hanem további kérdések hosszú sora. Ami legmélyebbről jön, hogy vajon mindenki minden esetben szegénynek születik-e? Vagy hajléktalannak? 

Két évtized táblatából mondjuk, hogy valóban létezik a szegénységi kockázat azok között, akik szegény családban születtek. Létezik-mindig is létezett a szegénység generációk közötti „átörökítése”, amely a környezeti és szociális háttérre épül. És ezt a kockázatot, az egyre nagyobb különbségek következtében ma egyre kevesebb támogatás képes csökkenteni.

De azt is elmondhatjuk, hogy nem mindenki születik szegénynek, vagy hajléktalannak… sok-sok hajléktalant búcsúztattunk el, kísértünk élete végéig. Kapcsolataink során mindig visszatértünk gyermekkorukra. A legtöbben közülük nem születtek hajléktalannak, szegénynek sem! Nem éltek fényesen, de nem nélkülöztek. És mégis az élet margójára szorultak, kivetettek lettek, lehet, hogy egy apróságon elcsúszva…, mert a balatonalmádi hajléktalanjaink között ismertünk József Attilát szavaló pszichológust, vájárt, Afrikát megjárt orvost, kőművest, mérnököt, elektrotechnikust, közigazgatási szakembert, vállalkozót. A legszegényebbek: „down and out” - Minden nélküliek.

A szegénység világnapja közel esik a Mindenszentek napjához.  Ilyenkor, mi szociális munkások, akik ismertük Őket, megemlékezünk róluk. Ez idő tájt felkeressük a Pinkóczi vagy a Berényi temetőt és nem felejtjük őket sem. Tudjuk, hogy a gyertya lángja átvilágit Odaátra. Megidézi életüket és elhiteti velünk, hogy odaát nekik már jobb. Ott Meleg van, Békesség, van, Otthon van, minden tekintetben!

GB/BJ

(fotó: Gulyás Attila)